Szomorú vagyok

Szomorú vagyok, mert országunk jelenlegi vezetőinek mindennél fontosabb, hogy nehezen megszerzett hatalmukat egyszer- és mindenkorra bebetonozzák. A 2002-ben elszenvedett kudarc mégegyszer nem történhet meg! Ha az ország és átlag állampolgárai beledöglenek, akkor sem! Mit nekünk Oroszország, Európai Unió, és a többi szerencsétlen, a gazdaságát rosszul szervező nemzet, majd mi magyarok megmutatjuk!
Vajon ha Orbán úrnak(úr?) is annyi jövedelme lenne, mint egy mai átlag magyar dolgozónak, akkor is ilyen nagy mellénye lenne? Ha azon kéne töprengenie, hogy ételt vegyek a gyermekemnek, hogy ne éhezzen, vagy a fűtésszámlát fizessem be, hogy ne fázzon, akkor is ilyen pökhendien nyilatkozna? Egy ember, és társai, akiknek többsége életében egy percet nem dolgozott a valódi világban, ő, ők határozzák meg a sorsunkat? Egyik szavukkal cáfolják meg a másikat: például most fontos a dohányzás elleni küzdelem, vagy esetleg mégsem, mert a költségvetés elesik X milliárd bevételtől? Milyen ország az, ahol a politikai vezetés eltűri, hogy a legnézettebb tévécsatornákon ízlésromboló, szenzációhajhász, ne adj isten jövendőmondó, rontást levevő műsorok menjenek? De hadd menjenek: ha már ők (politikusaink) nem tudják orvosolni a problémákat, az emberek végső elkeseredésükben ezekkel a műsorokkal próbálják feledtetni a fájdalmaikat, keresik a választ a kérdéseikre, és addig sem okoznak gondot a nemzet gondjainak megoldására felesküdött politikusainknak.

Egy nagyon szomorú magyar darus