Sok szó esik manapság a rendvédelmi szervezetek (természetesen szervezetek és nem szervek) dolgozóinak nyugdíjazási korhatárának felemeléséről: megértem őket, hiszen senkinek sem esik jól, ha egy megszerzettnek vélt jogáról le kell mondania, de: a címképen szereplő, az állványzaton 15 m magasan ülő 47 éves ács kolléga majdnem minden nap hasonló körülmények között dolgozik, és nem keres többet, mint egy hasonló korú (ha egyáltalán van ilyen) tűzoltó vagy egyéb rendvédelmi alkalmazott. Ő még sokáig fogja az életét kockáztatni, mire nyugdíjba mehet, és nem csak alkalmanként, vonulásonként, hanem gyakorlatilag nap mint nap sok munkaóra időtartamára. Amikor ő elkezdett dolgozni, még úgy tudta, hogy férfiként 60 éves korában nyugdíjba mehet. Rajta kívül még sok-sok szakma művelői érezhetik úgy, hogy fizikai vagy szellemi megterhelésük a munkavégzésük kapcsán őket is feljogosíthatná korábbi nyugdíjba vonulásra, de ehelyett még 60 éves korukban sem mehetnek megérdemelt pihenőjükre. Ez nem visszamenőleges törvénymódosítás volt amúgy?
Mindazonáltal szurkolok a rendvédelmiseknek, mert talán ők meglépik azt, amit a sokszorosan kizsákmányolt átlag magyar ember nem: felemelik a szavukat az újabb és újabb sárba tipró lépések ellen! És talán a birkatürelmű magyar ember rádöbben akkor végre, hogy nem köteles mindent eltűrni!
Igazából sosem tudtam megmagyarázni magamnak 1956-ot sem: mi történhetett a magyarokkal akkor, hiszen előtte és utána is azt csináltak velünk a rajtunk uralkodó politikusok és egyéb kizsákmányolók, amit csak akartak. Talán elérkezett akkor az a pillanat, ami az elviselhetőség határát már annyira túllépte, hogy az már magyar honfitársaimnak is sok volt. Attól tartok, ismét közel járunk ehhez.
Magyar darus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése